Aligha tudok megnevezni olyan mesét, ami súlyosabb károkat okoz egy gyermek pszichéjében, mint a Tücsök és a Hangya története.
Egy Rolling Stones-koncert másnapján történt, hogy miután egy életre szóló élménnyel gazdagabban hazatértem és mámorosan álomba mosolyogtam magam, a reggeli ébredéskor a rendetlen lakás látványára pánikroham fogott el.
Atyaisten, én ott szórakoztam egész este, miközben itt szalad a lakás! Miféle ember vagyok én?
Csak később visszagondolva tudja az ember valamelyest objektívebben megítélni a két dolog súlyát: az egyik tenyeremben a világ legnagyobb még működő zenekara élőben, életemben először és valószínűleg utoljára, a másikban pedig egy rendetlenség, amibe nem hal bele senki, nem égbekiáltó bűn, ráadásul utólag is orvosolható. Baromság volt emiatt pánikba esnem, de a pánik nem arról híres, hogy logikusan gondolkodik. Sokkal mélyebb, ösztönszerű kifakadás volt ez, ami arról árulkodott, hogy valami súlyos averzió dolgozik bennem a szórakozás-kötelezettség tengely mentén.
Sokan vagyunk, akiknek gyerekkorában, nem feltétlen direkt módon, de azt tanították a felnőttek, hogy boldognak lenni nem egy hétköznapi, bárki számára elérhető, végső soron nem egy „normális” állapot. Ugyanakkor a családnál tágabb szocializációs szférák is lehetnek probléma-központúsággal terheltek.
A Tücsök és a Hangya meséjét jó eséllyel mindannyian hallottunk gyerekkorunkban. (Meg is látszik sokunkon.) Ennek lényege ugyebár, hogy a Tücsök álló nap csak zenélget, henyél, jól érzi magát, a szocialista értékrend szerinti produktivitás minimumát sem képes felmutatni, míg ellenpontja a Hangya konok képpel gürcöl, dolgozik, gyűjti az élelmet, hogy ha jön a tél, legyen mit ennie. A fabula mondanivalója világos: aki lusta, az éhen fog dögleni, mert csak a kemény munka lehet a túlélés záloga.
Még csak nem is a munkakerülő művész archetípusát kriminalizálandó rajzolódik ki ebben a mesében az egész nyáron gondtalanul zenélő Tücsök karaktere. A vádlottak köre itt ijesztően tág: mindenki, aki most jól érzi magát, meg fogja azt bánni később!
Így legyél boldog!
Hányszor hallottuk: Első a munka! Először is legyenek meg a kötelezettségek, utána jöhet a szórakozás. Mert felelős felnőtt így cselekszik. Végül is, ebbe nehéz belekötni. Mégis megteszem.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire azonosítottam magamban azokat a reflexeket, amelyek valahogy mindig összesűríthetők voltak az Első a munka! dogmájában. A munka fogalma ugyebár itt már rég nem korlátozódik a gyárban letöltött nyolc órás tevékenységre, lehet ez házimunka, leckeírás, akár új készségek megtanulása vagy gyakorlása, az AI-technológiával való ismerkedéstől a Dualingóig voltaképpen bármi, ami elvileg hasznos, szemben bármivel, ami látszólag nem az. Így azonban, a munka már nem csak az első, de a második, harmadik és sokadik helyet is elfoglalja, hiszen lássuk be, a végtelenségig lehetne sorolni az úgymond hasznos tevékenységeket. Így aztán ahányszor képtelen vagyok huzamosabb ideig átadni magam egy könyvnek, egy filmnek, vagy épp a hullámzó Duna látványának, mert belém hasít a bűntudat, hogy ehelyett csinálhatnék valami hasznosat is, az élmunkás Hangya fenyegetését hallom. Ő az, aki már nem csak az ismert és kipipált aznapi feladatok listáját kéri számon, de nekem szegezi a kérdést: és biztos, hogy nincs már semmi más, amit megtehetnél? Ezzel pedig egyenesen abnormálissá, természetellenessé, voltaképpen bűnné alacsonyít bármit, aminek csak annyi a funkciója, hogy jólesik.
Így jutunk el oda, hogy élvezni az életet: bűn. És még vallás sem kellett hozzá.
És ha ezek a hiedelmek elég mélyre bevájták magukat a pszichénkbe, akár a testünknek is képesek lehetnek olyan parancsokat küldeni, hogy az megakadályozzon minket a bűnbeesésben: pánikroham, fejfájás, remegés, a lehetőségek tárháza rendkívül tágas. Ezeknek a tüneteknek jó eséllyel az lesz a célja, hogy ne adjuk át magunkat olyan abnormalitásnak, mint az élet élvezete, amiről már gyerekként megtanították, hogy csak éhhalálhoz vezet. Vagy ha már megtörtént a baj, akkor legalább utólag megbüntessen érte, hogy tudjuk, mire számítsunk, ha legközelebb szórakozni támad kedvünk a kötelezettégek elvégzése helyett.
Mindezek tehát mérhetetlenül káros, mérgező hiedelmek.
Ma már tudom: a boldogság nem jutalom, nem kell kiérdemelni. És semmiképp nem kell érte előbb megszenvedni. Egyszerűen jogod van hozzá mindig, minden körülmények között.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
