Végtelenül irigylem azokat, akik a munkaidő lejártával megkezdik a jól megérdemelt pihenésüket. És este olyan luxustevékenységekbe fognak, mint filmnézés, találkozás és beszélgetés barátokkal vagy tudom is én, megépítik 3D maketten A bolygó hollandit. Nyilván vezetnek háztartást, esetleg nevelnek gyereket, de hogy alapvetően amikor ezek a kötelezettségek le vannak tudva, akkor jöhet mindaz, amit a just for fun terminológiával szoktak leírni, vagyis aminek nincs konkrétan haszna, egyszerűen csak jó.
Ezzel szemben mit csinálok én?
Ha elvégeztem a napi 8 órás bejelentett munkaviszonyom által rám rótt kötelezettségeket, sietek haza, hogy elkezdjek agyalni: mit kellene tennem még? Milyen plusz munkát tudnék vállalni, milyen online tanfolyamot kellene még elvégeznem (hogy tudjak plusz munkát vállalni), milyen alkotói tevékenységbe kellene belefognom, hogy létrehozzak valami értékeset? Hiszen aki nem tesz le semmit az asztalra - az annyit is ér(?)
Bár nem vagyok szakavatott, azért a megannyi könyv, cikk és a sokévnyi konkrét terápia során csak ragad ez-az a páciensre; innen sejtem, hogy a sématerápiában a Csökkentértékűség-szégyen kategóriába soroltak egyik jellemző tulajdonságát fedeztem itt fel magamon.
Eddig olvasmányaim során nagyjából az alábbi jótanácsokkal találkoztam:
- Írd össze a nap végén, hogy mi mindent sikerült megtenned; látni fogod, hogy nem is keveset!
- Ne hasonlítgasd magad másokhoz! Nem kell olyannak lenned, mint más!
- Minél gyakrabban csinálj olyan dolgot, ami örömet okoz!
Isten látja a lelkem, többször is nekifutottam már a fentiek konzekvens alkalmazásának, de hamarabb adtam fel, mint egy január 1-én indított fogyókúrát.
A világ összes fürdőszobatükrére kiragaszthatod, hogy "Elég vagy!", ha utána ki kell menned a való világba, ahol az emberek úton-útfélen emlékeztetnek rá, hogy nem, nem vagy.
Mert mantrázhatom magamnak, hogy értékes vagyok, de ha a valóságban ezt senki nem igazolja vissza, akkor vajon nem önámítás-e az egész?
Rettegek tőle és már előre bűntudatom van miatta, hogy évek múlva majd felteszem magamnak a kérdést: megtettem-e mindent, hogy kihozzam ebből az életből a legtöbbet? Mintha tényleg lenne valamilyen elszámoltatás a végén.
A fordulópont akkor következett el, amikor elkezdtem végiggondolni, vajon mit tartok értékesnek és szerethetőnek azokban az emberekben, akik számomra a legfontosabbak. Képzeljétek el, mire jöttem rá: egyikőjük sem csinált az életben semmi úgymond extrát! Nem híresek, nem gazdagok, nem szupertehetségesek, nincsenek aranyérmeik, hát az egyikőjük azért jobban főz, mint én, de ez még belefér.
És akkor meglegyintett egy érzet: mi van, ha ez fordítva is igaz?
Egészen váratlanul mintha ez a mantra, amit olyan régóta ismételgetünk, hogy már teljesen kiüresedett, valahogy megtelt volna tartalommal, és felsejlett előttem a lehetősége, hogy talán tényleg elég vagyok.
Hogy valóban nem kell Grand Slam tornát nyernem vagy felkerülnöm a Forbes-listára ahhoz, hogy értékes és szerethető ember legyek.
Mert talán már most is az vagyok. Vajon ez tényleg lehetséges? És az volt igazán meglepő az egészben, hogy semmilyen új információt vagy tanácsot nem kaptam, pusztán elhittem, vagy legalábbis elkezdtem lehetségesnek felfogni valamit, amit eddig csak lózungnak tudtam be.
Nem állíthatom, hogy azóta is kitartóan él bennem ez az érzés, de ha már egyszer megtapasztaltam, megvan a lehetősége, hogy állandósítsam, nem igaz?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
