Anyámtól két dolgot tanultam, hogy az élet egy siralomvölgy, és hogy akinek nálunk jobban megy a sora, az rohadjon meg.
Amikor az ember igyekszik felgöngyölíteni a tudata mélyéről utasításokat küldő hangok eredetét, kénytelen megpiszkálni a családi minták nem mindig romantikus színezetű szegmenseit is. Magyarán szólva, hogy mit tanult el a szüleitől. Példának okáért, ha valaki szorong, annak fontos volna kísérletet tenni annak megfogalmazására, hogy honnan veszi az információt, hogy a teszem azt, a világ egy veszélyes hely? Sejtjük már, hogy honnan.
A mérgező anyákat nem azért nevezzük így, mert szánt szándékkal nátrium-hipokloritot kevernek az iskolatejbe, hanem mert a lelki egészségünket mérgezik meg a hypóhoz egyébként hasonlóan veszélyes gondolatokkal, érzésekkel. Ezt a szülőtől való eltanulást persze ne úgy értsük, hogy leültettek minket az asztalhoz és módszeresen elmagyarázták, hogy az utcán lenni éjszaka veszélyes, de igazából nappal is, az emberek többsége ártani akar nekünk, nem bízhatunk senkiben és folyton résen kell lennünk, melyik kapualjból ugrik ki valaki késsel a kezében. Ezeket a félelmeket úgy tanultuk el tőlük, hogy láttuk, ahogy ők az ilyen gondolatoktól vezérelve töltik mindennapjaikat. (És igen, nagyrészt ők is a saját szüleiktől tanulták el mindezt.)
Honnan lennének információi egy fejlődésben lévő személyiségnek arra vonatkozóan, hogy miként kell járni-kelni a felnőttek világában, ha nem a legközvetlenebb jelen lévő felnőttek viselkedését megfigyelve?
A világ anyám szemében nem pusztán veszélyes, de elkerülhetetlenül nyomorúságos hely is volt. Világos, hogy aki napi 24 órában fél, az nem lehet boldog. Ő nem tagadta ugyan, hogy létezik a teremtésben a boldogság fogalomköre, ám csak mint ami mindig valaki mást ér utol, sosem minket. Ez az isten látóterének perifériáján tengődés valósággal karakterépítő eszménnyé lépett elő a családunkban. Bár nem voltunk a definíció szerint szegények (nem mintha idézni tudnám a szegénység definícióját), de feltétlen dolgozott bennünk egy szegénységtudat. Ez időnként olyan kínos esetekkel járt együtt, mint a piacon orbákolni a drágaság miatt, hangsúlyozottan mindig mindenből a legolcsóbbat választani, és hazafelé színpadiasan jajgatni, amiért nekünk csak ennyire telik. Fontos megjegyezni, hogy anyámnak soha még átmenetileg sem voltak olyan ötletei vagy akárcsak megfogalmazott kívánságai, hogy ebből a szorongató helyzetünkből miként lehetne elmozdulni, munka, tanulás, vállalkozás vagy legalább imádkozás által.
A szegénység és boldogtalanság maga volt a mozdíthatatlan elrendeltetés, amit nekünk kiszabtak és amit elszenvedni: az élet maga.
Mindezek után könnyű kitalálni, hogyan viszonyultunk mindenkihez, akinek egy kicsit is jobban ment sora, mint a miénk; vagy mi azt gondoltuk, hogy jobban megy. Vagy egyszerűen csak láttuk már őket nevetni. Természetesen irigyen néztünk rájuk, amit azonban magunkat is meggyőzve alakítottunk át jogos haraggá, hiszen akik számára nyomorultnak lenni a normális élet, azok életfelfogásában mindenki, aki boldog, az csak valami nem normális úton érhette azt el. Így jutottunk el odáig, hogy rendszeresen gúnyos megjegyzésekkel illetett szomszédokat, ismerősöket, értelmetlenül kötve bele olyan amúgy semleges tevékenységeikbe, mint például, hogy „mossa a kocsiját!”, olyan hangsúllyal állapítva ezt meg, mintha annak abnormalitását, bűnös mivoltát látná bizonyítottnak vele.
Ha egy gyerek ilyen indulatokkal és életszemlélettel találkozva igyekszik megtanulni, hogy milyen is a felnőttek világa, elég nehéz feladata lesz a későbbi környezetének, ha meg akarja győzni, élni lehet boldogan is, mert az öröm egy normális állapot. Minderről a következő bejegyzésben lesz szó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
